Szép város Keresztúr!

Az ember sokfelé jár-kel, megfigyel, érdeklődik, s mindig ugyanoda lyukad ki, ugyanazt a kérdés fogalmazódik meg benne: miként lehet, hogy itt ezt tapasztalja, amott egyebet, s összehasonlítást is tesz a tapasztalatok alapján. A minap Székelykeresztúrra vezetett az utam, s eszembe jutott a pár esztendővel ezelőtti, háborús bombázás utáni képet mutató főutca, ahová gépkocsival tényleg csak azok merészkedtek be, akik odavalósiak, avagy halaszthatatlan dolgaik oda vezérelték. Most mintha csoda történt volna! Nyoma sincs a hajdani kátyúknak, nincs lezárt útszakasz, nincsenek felkörmölt aszfaltrétegek, nincs por, piszok sem a járdákon, sem az út szélén, mintha ünnepre öltözött volna a város.

Különösebb zaj sincs, az épületek legtöbbjét mintha aznap varázsolták volna újjá. A főtér teljes hosszában virágerdő, a parkosított részen kis lugasok, díszbokrokkal, magasra növő virágokkal elkerített pihenőhelyek, diszkrét utalással arra, hogy itt a leghevesebb napsütésben is simogató árnyra lelnek a csendesen beszélgetni akarók. Az erre tévedt sétálónak, a fáradt utasnak nem kell attól tartania, hogy megzavarják pihenését, esetleg pajkos fiatalok kinevetik.

Jó volt pár órát ott tölteni, megcsodálni a nagyon szépen karbantartott épületeket, amelyek bármelyik „gőgös” városba beillenének. Igaz, itt annak idején nem bontottak, legalábbis a főtéren nem, s a valamikori polgári házak ma régi ragyogásukat visszakapva ragadják meg az arra járók figyelmét.

Lehet, ez az írás nem születik meg, ha nem is olyan rég nem bosszankodtam volna a Barótra vezető megyei út kritikán aluli állapota miatt, ami viszont csak bevezető volt ahhoz, amit bent a városban érzékeltünk. Erdővidék központja ennél többet érdemelne. Keresztúr körülbelül akkora, mint Barót, de a távolság közöttük, legalábbis az útviszonyok tekintetében, mérhetetlenül nagy. Nem ártana időnként arra is figyelni, hogy ők hogyan is csinálják? Valami titka csak van annak, hogy egyik helyen megy, a másik helyen meg döcög.