Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Jókora szatyorral mentem ki a piacra szokásom szerint. Zöldség bőven, gyümölcsből alma, szőlő meg körte. Kicsi unokám kérdezte minap, hogy a dinnye gyümölcs-e, és ha gyümölcs, akkor a világon a legnagyobb. Azt mondja a város népe, nem igaz ám, hogy a Regát, a román ó-királyság tartja el Székelyföldet, hiszen Brassóból hozzák föl ide, s adják el a románok nekünk kétszeres áron a zöldséget.
– Ki tud igazságot tenni a piacokon s a világban? A Jóisten.
Ezt már a helybéli székely gazda mondja arra a kérdésemre, hol van az árkosi, az uzoni, illyefalvi paradicsom s pityóka, zöldség, vetemény, ami eddig volt. Ott jön egy szép fiatalasszony! Ezer cigány közül is kiválnak a gábor cigányok. Ezerráncú, színes, rakott szoknya, színes blúz, fésült haj és fehér bőr. Na és a tisztaság.
– Ezek munkából élnek, tisztálkodnak, mindenben különböznek a többitől – mondom, és hallom sokadszor a dicséretet magamban is.
Most hozzám fordul a fiatalasszony, mosolyog. Megérezte talán, hogy gyönyörködve dicsérem magamban. Nem volt nehéz megéreznie, hiszen bámultam is egy kicsit.
– Na, mit látott rajtam? – Megáll mellettem, mosolyog. Én is rá.
– Hogy milyen szép és tiszta… az öltözete. Maguk mások, mint a miénkek…
– S akkor mi idegenek vagyunk? Kié vagyunk mi?
Esküszöm, Ikányiková Szvetláná, a kijevi diákküldöttség szépsége se nézett rám ilyen tiszta s megejtő, szőke mosollyal egyetemista koromban Kolozsváron.
– És mi kié, kiké vagyunk? – kérdeztem. – Maguk feltűnően különböznek a többitől.
Nem fejtegettem, hogy más a roma törzs, más-más cigányok élnek. De ő valóságosan ragyogott rám, és ő kezdte a csábítást, mikor már a földön volt a rakományom, a szatyor.
– Maga olvas. Tudhassa, ki s mi hol vagyunk. Hát beszéljünk, üljünk le valahova!
Egek, el vagyok csábítva. Karcsú, fiatal hölgy, gyönyörű öltözet, igen szép az arca, haja. S ez a mosoly! Nincs megállás, ellenállás. Soha nem beszéltem velük így.
– Itt lakom, hazaviszem a holmit… – De ez nem kibúvó volt, nem.
– Találkozzunk, megvárom. Jó lesz?
Ha tiltakozom, hogy nem, mert…, akkor belülről égek le véglegesen. Vittem haza a holmit, s fordultam is vissza, hozzá. Cigány szeretőm még sosem volt, most se lesz, ez a szép szőke most hívott. Zsong a piac, délidő, nem verethet agyon a társaival! Nem az a fajta. Uramisten! Multikulturális szerelmi életem jut eszembe ebben a koromban.
– Na, megjött? – A kocsma előtti cement virágtartó pereméről áll föl, olyan mosollyal. Olyannal, hogy meg is csókolhatott volna. Soha ilyen távol nem álltam a bűnbe eséstől. De azért mégis… Be a néptelen kocsma első asztalához, én gyümölcslét, ő egy kávét kér.
– Maguk úgy kilógnak a többiek közül, mint harangkötél a templomtorony ablakán. Száz éve látom ezt, arcukat és a tisztaságukat. Hát ilyen szép, tiszta mosolyt s ilyen fiataltól mióta… Borotvált vagyok, szép nyári ing rajtam, és az öröm is tán. De hát bolond? Nem néz ki belőlem hatvanat sem?
– Mi tényleg dolgozunk, lakunk is… Sokat utazunk városokba. Na, és mondja el, a többi népek milyenek! Jó itt, tudunk beszélgetni. Maga szokott inni? Mi se. Csak olyankor né, ha…
– Tudja… a keresztnevét mondja, ha akarja… Mária. Tudja, Mária, meglátszik a maguk fajtáján, hogy igényesek, hogy dolgoznak. Aztán maguknál a lányok, az asszonyok gondosan tisztálkodnak, szépre öltöztetik magukat. Vannak dolgok, amiket észreveszünk és tisztelünk. Na, nem dicsérem magát, mert elpirulok.
A söntés mögött a kiszolgálónő dermedten figyel bennünket. Engem ugyanis ismer, mármint a foglalkozásom révén s kedvenc boromról. És most egy huszonvalahány éves cigány nővel!
Istenem, kimondottan jó csevegő. Hosszú szőke haja egy ágba fonva, simán hátrafésülve, derékon alul érve… Egyáltalán nem esett nehezemre beszélgetni. És a kávét nem hörpölte, és válaszolt, magyarázott nekem, ha kellett. Még a bennem mindig is élő sarkigazságok is földerültek ez idő alatt. Félóra? És nem hajolt elém az asztalra, nem ömlött a szövege mindenről mindenbe. Kissé hátradőlt, majd itta a kávéját is, szépen mosolyogva.
Fizettem. Mondtam, na, most dolgom van otthon.
– Igazán örülök, hogy beszélgethettünk – búcsúzkodtam. – Nem vagyok pap, de áldja meg az Isten magukat, a családot.
– Magukot is. Tudna adni nekem 10 lejt? Én is vásárolni menyek.
Szép arc, tiszta mosoly felém. Most azonban az őszinte elismerés, a gyönyörködés lombjait a megcsalattatás fagyhulláma elárasztotta. Ballagva mentem haza. És nem is először így.