Szőlőfalu odalett

A Kárpátokban tipegve járnak az istenek. Minden a helyén volt ott a teremtés elején is. Csak gondolj bele! Hogy nézne ki Európa nélküle? Ott megyen az a lány. Tetőtől talpig lány, visszafelé is; de milyen lenne fagylaltozás közben, ha nem lenne meg a könyökhajlata? Na, azért, mert a Kárpátok igenis Európa könyökhajlata, azt nem lehet, sőt, nem is szabad se tetoválni, se igazgatni erővel a nap vagy a hold járása szerint.
Fenn, a havasi falucska felső szélén tartott a megbeszélés, kezdetben is és a vége felé is egyetértve abban, hogy az emberiség még törpe s erőtlen a beleszóláshoz.
– Mert mik vagyunk mi, ha egy szál embert se tudunk megmenteni, se a gonoszságtól, se a gonosz haláltól?
Akkor jött a hír zsebtelefonon, hogy vendégek vannak a faluházában. A tanító úr kérdezte futólag a titkárnőtől, hogy neki mi köze ehhez.
– A fővárosból jöttek, az agrárminisztériumból… Nem tudunk szót érteni, mert nem tudjuk a nyelvüket. Gyere be. – A tanító hagyta a békésen s immár kíváncsian flekkenezőket a Bükkerdő szélén, tűzvédelmi távolságban. Be kell mennem, ha fentről vannak.
Terepjáró meg nagy, lapos kocsi a faluháza előtt. Nagy megtiszteltetés, nem mondom, de mit akarnak tőlem? Kiderült rögvest az irodában, ahol két öltönyös ember tárgyalt a községi polgármesterrel az idei kánikulában. – Van szép lapos föld, aztán sok erdő fenn… Érti? Kell a sok domb, lennebb a föld… – A tanító hamar megértette, amit mondottak, magyaráztak, értett románul.
A második fejezet már arról szólt, hogy túl sok a műveletlen terület, és rágyújtott egy cigarettára a kockás zakós, kopasz úr. – A minisztériumba is beadtuk elképzelésünk vázlatát. Az ország gazdasági helyzete megkívánja, hogy növekedjék a termés, nemzetiségi területektől függetlenül, tehát itt is. – A másik hivatalos közeg jegyzetelt szaporán, csüggött a beszélőn. – Arra is kell gondolni, milyen lesz ez a vidék meg a többi is a jövendőben. Hogy mondják maguk? Szülőföld? Igen. Miért nem művelik meg a lapályt? Hegy, dombok, lenn semmi termés, odafenn a medvék, rókák, vevericák.
A tanító bácsi megfárasztó figyelemmel hallgatta az embert. Hova akar kilyukadni, el nem képzelhette. És még kacagott is az úr vevericáján, hogy a medvék között! Kedve volt szólalni, hát munkaidőn túl javasolta, kínálják meg őket valamivel. Nem, hangzott tovább a szöveg, mint egy időjós szájából. – Nektek ti mondani: szülőföld. Oké. Milyen szép lenne azt mondani: szőlőföld! Na, nem? Értsél velem, testvérem! – A tanító úr fordította az agyrémet, égnek álló, dús göndör hajjal. Hogy azt mondja: szép a hegy hajlata, csupa erdő, mármint a bükkös, aj, nagyon szép, de mennyivel szebb lenne itt körben a három szőlős hegy?! He? Sok bor, sok pénz. – És a falutokat úgy neveznénk, hogy Szőlőfalu, nem szülő. Szőlő! Híres lenne az egész Kárpátvilágban.
Estefeléig tartott a boldog jövendő igézetének jegyében folyó tárgyalás. A két hivatalos közeg plusz a sofőr már készülőben volt, amikor odafentről megjelent az agronómus meg a községi iskolaigazgató, kopogtak, elnézést kértek, segíthetünk-e valamiben estefelé nyolc órakor? És ha éppen végeztek, meghívjuk önöket vacsorára. Na, nem medvetokány, nem is vaddisznó, csak úgy né, a javából.
Hamar megértették a témát, a jövő gondjait. Az értelmes bólogatás szólott a fővárosi vendégeknek, hogy persze, értjük. Az erdész idősebb ember volt, már túl az ötvenen, mély lélegzetet vett, szólni akart, ám a tanító úr tagadólag intett fejével. A vacsora mégis az ő füves, fás udvarán történt. – Persze, a hegyoldalt le kell takarítani, szabaddá tenni, aztán jöhet a sok szőlő. Érvelt a vendég, de azzal is, hogy a gazdasági élet és a felemelkedés megköveteli a fölzárkózást itt is, mert gondunk van minden falura, vidékre. S mivel a vendégjog, az szent nálunk, senki nem vitatta, csak bólogattak, hogy ugyanvalóst gondot kell fordítani ám a népjólétre.
Másnap, harmadnap érdeklődött az adott címeken, telefonokon az iskolaigazgató. Megtudták, hogy egy fakitermelő és feldolgozó cégnek voltak az ügynökei a vendégek. A szülőföld helyett az erdővel volt dolguk. Ám a nép nem vette a Szőlőfalu nevet, ragaszkodott a Cseréshez, a füves medencéhez, a gyönyörű erdőkhöz.
Adhatnánk perre is az ügyet – mondta az igazgató –, de hát mi folytonos perben vagyunk.