Talpig vakációban

Hogy nekünk milyen gyermek- meg ifjúkorunk volt, azt ki-ki egyénenként igen jól tudja. Van, aki hamisítva tálalja a maiaknak, van, aki röstelkedve a sok éhezést, fázást; így, ahogy mondom. És most itt vannak a mai gyerekek, ifjak, itt bizony a legújabb derékhad is. Nem érintem, hogy most ki-ki hogyan… Hogy a mai ifjak még érettségit sem vállalnak, de dohányzás, kábítószerezés, másmilyen „beszerzések”…

Vádlón mondjuk, hogy nem olvasnak. És bezzeg ide meg oda. És akkor találkozom az ellenkezőjével. Még most is megölelném azt a tizennégy éves „fiatalembert”, aki társaival ölben cipelt egy ruhásszekrényt. Látni is csoda volt, és csodáltam annyira őket, négyüket, hogy még ma is ruhásszekrénnyel, hűtőszekrénnyel, rettentő nehéz terhekkel az ölemben alszom el. Nem, nem volt riasztó a látvány; derítő élmény volt. Maga a sürgés-fordulás, ahogy rakodtak föl és le.

Kérdeztem, hány éves. Azt mondta, amit jelentettem tisztelettel fentebb az olvasó uraknak és hölgyeknek: ősszel megy nyolcadikba. Derék legényke mind a négy, az szent igaz. Vakáció ez is ám. És költöztető cégnél vállalnak munkát! Nem biztos, hogy éheznek. Az sem, hogy apjuk, anyjuk kergeti. Dolgoztak. Még a járdán elhaladók is csodálták. Nem stráfszekeret raktak ám, hanem nagy bendőjű teherautót.

Ez is a mai ifjúság, és mindenképpen jó volt látnom, még akkor is, ha a derekam reccsent nyilallva a látványtól is. Nem, nem jellemző, nem mindennapi volt az az egész. De ki tudja, a többi is, köröttünk szerte, mit dolgozik mezőkön, műhelyek közelében, pénzért, és nem tudok róluk?! Kerek arcú, szőke, vállas legényke volt ám, pár szót váltottunk csupán, mondta, melyik iskolába jár Szentgyörgyön. És a nevét nem kérdeztem, mert dologidőben, nagybani vállalkozásban nem illett.

Két évvel volt idősebb az a fiatalember, akit a piac mögött megszólítottam. – Mit viszel ilyen gonddal kánikulában?

– Ez? A Csongor és Tünde. Adom kölcsön, elolvastam…

Remek vakáció, emberek és emberkék!