Tanul a nagytata

Nem tudta megállni, hát nem tudta! És akkor mi van? Házak nem omoltak, csatornarendszer nem dugult, a reggeli hűvösben épp olyan gyönyörűen árasztotta el a lombokat, házakat, kis utcácskákat, macskákat és embereket az aranyos nap, mint máskor.
A kis fiúcska reggelizett, most szövegmentesen. Nem magyarázta ötévesen a kenyér eredetét, a virágos fák hamari kizöldülésének okát. Minap azt elméletizte a reggelinél, hogy a sok millió fehér virág a szilvafákon értesítés volt, figyelmeztetés, hogy a szilvakatyó főzéshez elő kell majd készíteni az óriási fazekat.
– Helyes, igen jó meggondolás. Nagyanyó, hallottad? De most egyél csak nyugodtan, én fogat mosok, majd te is, aztán kimegyünk a szabadba.
– Tata, miket mondasz te?
– Mondd, miket? Lehet, nem fogalmaztam pontosan. – Vissza is lépett a fürdő felé indultából. Mosolyogva várta az ellenvetést, a helyes magyarázatot az unokától. Nézte, ahogy eszik gondosan, nem is mukkan, amíg van a szájában rágnivaló.
– Azt mondtad, megyünk ki a szabadba. Itthon nincs szabad? Az este fölmentünk a majdnem sötét padlásra. Igaz, egy kicsit féltem, mert azt is mondtad, hogy ott denevérek is szoktak lakni. Nekik nincs szabad? És a kisebbik szobámban, mert ugye, azt mondtad még a télen, hogy minden szoba az enyém nálatok, ott is szabad? Mindenütt szabad. Akkor…
A Tata megfontolta az általa mondottakat, álltában. De lehet úgy is mondani megfontoltan, hogy hatalmasan élő szeretetében.
– Helyes a bőgés, kis szamár! Itthon is, a padláson is majdnem mindent szabad. Mit jelent a majdnem?
– Azt, hogy szinte! Tata, én miért nem mondhatom azt neked, hogy helyes a bőgés, nagy szamár?
– Azért, mert anya nem akarja hallani. Emlékszel. Azt mondta a múlt héten, hogy én mint tata nem vagyok nagy szamár.
Ábel, kis fiúcska már korty víz után összegezte az igazságtalannak, de családban szépnek és helyesnek megélt tanulságot.
– Ha én kis szamár vagyok, és van édesapám meg nagytatám, akkor valaki kell legyen nagy szamár is.
Azzal elszalad a mosdóba kacagva. Mintha bújt volna, nevetéssel együtt. Lisznyai Dénes tata a maga belterjes nagyapai örömével adott igazat a gyereknek. Magára nem vett mellényt, de a kisfiú számára kezében vitte a kis kötött holmit, ki tudja, milyen idő zuhanhat be, meg ne fázzék. A gyerek kirebbent a mosdóból, szokása szerint minden szó nélkül felvicsorította fogait, mutatta, minden rendben. Pisikáltam is, mehetünk.
– Na, merre is? Javaslatot kérek.
– Az este azt mondtad, fölmegyünk a kőbányához, Tata.
Úgy van, úgy volt. Ám az kicsit odébb van, mármint hogy gyalog. Megyünk harckocsival egy darabig. Mi? Rendben, Tata. Nyomás. Csak azt nem értem, miért nem ülhetek sose melléd, az első ülésre. Igaz, már mondtad, jön a rendőr, és akkor pász.
Sétálni is lehet az elhagyott kőbányáig, de most Dénes tatának nem volt ideje, jelenése lévén később. A kocsi maradt a széleken, és szinte közelről látszott a bányát az ölében tartó erdőszél. Kifelé egy kis utcában szólt a fiúcska, aki mindent leltározott mindig, menet s jövet.
– Tata, felfedeztem egy kutyapavilont. Pont olyan szép, mintha…
Udvar, hátul gyümölcsfák, a nyugati oldala hófehér, ott is szilvafa kettő, ragyognak. Két szoba lehet meg konyha. Nem, hátul még egy kisebb harmadik, mintha toldalék lenne, lehet az raktár, ilyesmi. És a füves udvar kellős közepén a „kutyapavilon”. De nem, dehogy is! Nagyobb. Álltak, és nézték a valamit. Nem kutyaól. Mert van benne egy kicsi asztal meg kisszék. Kutyalánc, kutya sehol. Másfél méter magas házikó három kis ablakkal meg ajtóval. Mozdulatlanul álltak mindketten. Ilyent én még nem láttam. Szulákkal befuttatva tetőig a keleti oldal. Gyermekkerékpár, ott, látod, mellette. Akkor jelent meg egy igazi törpe ember a hátsó ajtóban. A 7 közül az egyik. Hol is van Hófehérke? Dénes tatában valami visszakozás jelentkezett, a bizalmaskodás tapintatlanságához hasonló. Azonnal lelépni!
– Fiú, megyünk az erdőszélre, onnan leereszkedünk a kőbányába. Majd, igen, majd egyszer meglátogatjuk ezt a házat. Jó?
Kézen fogva, aztán a gyerek elől, aki kacagott egy gyíknak szemtől szemben, rigót is talált egy ágon. De a házikóról semmit sem szólt. Lehetséges, hogy benne ugyanaz a szerény tapintat vagy hasonló jelentkezett, mint bennem? Sosem fogom megérteni én a gyermekeket, csak szeretni tudom, tanítani? Ő hamarább megértett engem, mint én őt. Deo gratias! Hála Istennek, s úgy legyen!