Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Tapsvihar a néma teremben

Előzőleg más címet szántam ennek a jegyzetnek. A szellők szárnyán kívánkozott a sorok elé, de úgy véltem, túl általános, sőt közönséges olyasmivel kezdeni az írást, amit annyiszor elkoptattak már, és emiatt a lényeg is könnyen elillanhat. Elringat, a szó szoros értelmében elkábít a százötven éves Bécsi Filharmónia, immár évek óta január elsejénk legfontosabb programja lett, és soha nem vetjük a muzsikusok szemére, hogy amivel bűvölnek, szinte minden esztendőben elhangzik, de mindig oly erővel lépnek be zenei tudatunk kapuján, hogy jó ideig ott vibrálnak a zenei hangok körülöttünk, nem engednek ki bűvkörükből, s rájövünk újból meg újból, hogy tulajdonképpen zene nélkül nem élhetünk. Legalábbis nem élhetünk úgy, hogy reményünk legyen a tisztaságra, a felemelkedésre, a szerelemre és szeretetre.

A közel nyolcvanéves karmester, az olasz Riccardo Muti, a Bécsi Filharmónia újévi hangversenyének idei karmestere szokásos köszöntőjében fontos történetként emelte ki, hogy a világot rettegésben tartó vírus hatása alól a zene felszabadíthat, és milyen furcsa, hogy idén nem csattan fel a taps a bécsi Musikverein dísztermében… De azért Ő, a nagy mágus szembefordult az üres teremmel, s mosolyogva köszöntötte azt a hétezernyi feliratkozottat, akik el szerettek volna jutni az idei hangversenyre.

Az üres teremmel együtt köszöntötte a sok milliónyi hallgatót, akik a képernyő előtt ülve örvendeznek az ez évi  koncertnek, s persze, köszöntötte egyben az egész világot. Kifejezte meggyőződését, hogy a zene nagy erővel kapcsolódik a világjárvány elleni küzdelembe, általa elviselhetőbb a félelem, elérhetővé válik a remény. Az idős és ifjabb Johann Strauss művei közé persze egyéb is befért, többek között egy Liszt-mű is, és nekünk, sepsiszentgyörgyieknek ebben az évben is megadatoot az elégtétel, hogy a Bécsi Balettkar szólótáncosaként viszontláthattuk Ledán Anikót.

A műsor magyar bemutatójának előrejelzése igaznak bizonyult: a koncert végén, bár nem élő tapssal, de visszaszólították a karmestert és a zenekart, és ők eljátszották a szokásos három ráadást, köztük a Kék Duna hullámait és az elmaradhatatlan Radetzky-indulót. És a technika jóvoltából a képernyő előtt az előző felvételek tapsviharába magunk is bekapcsolódhattunk.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás