Tekintélyről és parancsuralomról

Egy szellemi teljesítményt nyújtó embert lehet szívből tisztelni – de miért vetnéd neki alá magad? Ha önként mégis megteszed, addig tedd, amíg nem válik terhessé a számodra. Ha viszont rákényszerülnél, a választástól már elestél, ott már önkéntességről nem beszélhetünk, hirdesd bár fennhangon, hogy márpedig te igenis szabad akaratodból nézel fel valakire és követed a példáját, vallod a nézeteit és azonosulsz vele akár a magsemmisülésig is.

Önmegsemmisülésről van szó, mert a dolog valóban a saját személyiségről való teljes lemondásig fajulhat.

Ugyan: fejlődhet – mondja e viszony haszonélvezője, a „Nagy Tekintély”.

Hogyan alakul ki a tekintélyuralom?

Hiszen kezdetben szó sincs basáskodásról, sőt, meghív asztalához, borral vendégel, és jó szóval tart, mi több, megcsillogtatja előtted a reményt, hogy beavat a bizalmába, azaz bekerülhetsz a kiválasztott kevesek közé, még tán kiváltságokhoz is juthatsz. Elvégre, miért ne, nem megmondta anyád vagy bárki, hogy benned is van valami különleges? Amit mindig is sejtettél, hogy van egy belső kör, amelyen minden múlik – arról most meggyőződhetsz. További kecsegtetésekben van részed, bepillantásod lesz a nagyember lelkébe, alakulásukban figyelheted meg gondolatait. Például beleolvashatsz írásaiba. (Évtizedek óta nem ír egy sort sem.)

De ni csak, hiszen beléd akarja ültetni nézeteit, tanácsot ad, amiről kisül, hogy az több annál: elvárás. Idővel már parancs, ami elől kitérned nem lehet. Megszabja, hogyan foglalj állást, miként reagálj, kivel érintkezz, kivel nem, már nem is magad vagy, hanem az ő meghosszabbított karja, keze, lába, szája, szeme és füle, egy totálisan függő alter ego. Amire ő maga képtelen lenne, azt rajtad keresztül teszi meg. Színlelt barátból parancsnokoddá lett, holott tanítványi státust ígért, felnőni azonban nem enged, és életed a magáéhoz csatolta, kisajátította.

Mindez a forradalom hozta felszabadulás, s a tekintélyelvűség makacs továbbéléséről kapcsán jutott eszembe.