Térítenek a megtérők

Volt úgy, emlékszem, néztem az eget, a földet alatta s alattam, mindegyre úgy tűnt, fölfelé hullnak a fényes gesztenyék, föl a fákról égi magasságba a csillagok, még a csók is a ragyogó ég felé iramlik. És nyugodt vagyok még most is, ahogy megélem a színekben zsúfolt őszben a fölfelé áramlás amúgy érthető, titokzatos műveletét.

Könnyen hajlik a megértésre az ember, ha tudja, valami mégis történik érte is, csak úgy, a többi között. Hatalmas ablakom alig tudja átfogni a kissé már meggyérült s még gyérülő lombot. Uram atyám, hogy nő, hatalmasodik a világ! Még egy orgonabokor is bizonygatja, noha vesztére már a hideg napragyogás.

Az emberi világban felfelé hull a kegy, a manna, sokszor van úgy idelenn, hogy kegyetlennek lenni szabad, kifizető, de most a déli óra előtti ragyogásban a hatalmas orgona minden sárga levele. Itt éltek tavaly télen is, még azelőtt is a sárga begyes cinegék, etettem, szerettem őket egész áldott télen, hogy megmaradnának és sose étlen. Egy szó, panasz, semmi nem hulldogált köröttem a piszkos vagy gyepes földre. Elmentek a tavaszban, nyárba mentek. Itt hagytak és itt az etetőt is, a fát, a fájukat. Az etetőt igazi mézespogácsás dobozból készítettem, három bejáróval. Megvan, de a kamrában.

Így maradtam magamra, s így marad a mindenség is magára nélkülünk egyszer, ha fölhullunk tova, ki tudja merre, hogyan visz a sors meg a végzet. Április óta nem láttam egyetlen cinkét sem, fölszálltak a tavaszi illatokkal tova, ahova most hull föl minden, ami áldott áldás az ősz utolsó, a tél első hidegecske napján. Mert minden igaz itt lenn, még az aranyos hideg is. Az igazsághoz tartozik a nyarak kurta volta, mikor a cinkék hét határon is túl élnek. Ma már egyetlen sárga tenger a park meg a kert is. Nézem az eget, ki vagyon írva rá, hogy 11 óra, még tart az éjszakai hidegből valamennyi, amúgy hét ágra süt a nap… Ott, igen. Ott nem szellőben mozdul a könnyű leveles ág. Veréb lehet. A verebek sose hagynak el. De nem: Isten bizony nem veréb, hanem más madár. Ő az, igen, a cinege! A madarak egyik gyöngye! Megjöttek volna már? Igen, irreg-firreg az ágak közt, megérint mindent, pördül és fölnéz, körülnéz, mintha számba venne mindeneket. Ott, ott a másik.

Úgy telik föl a mellem, az arcom, ajkam a viszontlátás örömével, ahogy ezek és ott, itt az ablakomtól méterre a lombot betöltik percek alatt. Uram, emberek! Visszajöttek halottak napjára! Mindenszentek s emberek, kikből mind, mind szentek lesznek egy csöppnyi égi öröm megéltével. Nem is mozdulok erről a törpe székről, nézzem mozdulatlanul, nehogy megriadjanak behemót, esetleg torzonborz alakomtól. Meg ne riadjanak, mindent vegyenek át. Vissza? Lehet, hogy egyikük se töltötte velem a múlt telet. De nem! Ezek idevalók, csak a nyáron megnőttek, meg is híztak, jó formában jelentkeztek, igen, ők azok. Ott, az a kisebb, az lehet idei tojásból kelt, már hogyne. De megtanul, megszokik mindent. A többi is visszateremtődik szívembe, szemembe.

Az etetőt fölszereltem a fára. Kikötöttem erős dróttal, három bejáró ajtaja van, nézem, sürögnek, ismerkednek. Még nem volt odabenn a kiterített napraforgóban egy sem. Meg kell szokniuk. Ismerkednek. Az átlátszó doboz peremén ugrálnak, aztán vissza az ágakra, ismét a dobozra. Lehetséges, hogy félnek. Lehet. Attól tartok, hogy félnek. És ha igen, akkor nem szoknak ide, vissza vagy ide első ízben… Ki tudja kiszámítani?

Most én mitől félek? Attól félek egész délután a munka mezején, egy pohár bor mellett itthon, hogy félnek. Hány féle cinege van vajon? Mert ezek éppen olyanok, mint a tavalyiak. Nem lehetnek idegenek, igenis bizonyosan az a család, csak többen vannak. Minden lehetséges, mióta elhagytak, magamra maradtam, etetőjüket a tavasz elején, elmentükkor kimostam, most visszaraktam. Ötóratájt figyeltem föl, hogy a nagy lomb mintha valóságoson élne, rebes, minden levél él. Kilencen vannak, és bejárnak, be az átlátszó életbe, ahol két jó marék napraforgó várja. És sürögnek-forognak a cinegéim, és szerre, de sietve mindenik berebben, egy-egy magocskát elkap, azzal ki egy vastagabb ágra, ott fürgén föltörik, a belét bekapják, pillanat alatt vissza a kis bejárati ajtón. Akárki akármit mond, az a szín igazság, hogy mindenikük csillogó, mert valahol az Olt vizében, Debren patakában megfürödtek, úgy jelentkeztek. Fényes, ragyogó tiszták a lelkeim. Hány lelke van az embernek, mikor kiderül, csalódott ám, mert nem hagyták el, csak szusszanásnyi, kóbor nyaraló időre, aztán Mindenszentek napjára, lám, tisztán s kedvesen haza. Ide. Haza ott van, ahol a várakozók minden esztendőben s minden viszontlátásban megújulnak a szeretettől.

Kissé didergek, nem szeretem magamon a hideget, de el kell látnom őket ismét Isten napjára forgó maggal. Ahogy a tavaly is. Vissza, mindent vissza, nem csaptak be, nem vándoroltak ki végleg belőlem. Vannak istenek, van gyümölcsteám, megfőzöm. Nem kértek belőle. Balra nézek, szinte földig ér a sárga lomb, jobbra, szinte az egemet is takarja a déli öt ág. És mindenütt madár, minden bordámon kopogtatják a magocskákat.