Térjünk magunkhoz!

Lassan oda jutok, hogy saját magamnak sem tudok hinni, még magamnak sem. Manipulálnak, hazudnak minden szinten. Ülünk a televízió előtt, és rettenetes információkat, valótlan híreket, nagy hazugságokat zúdítatnak ránk. Imádják a botránykeltést, a nagy szenzációt. Ha valami jó, szép, normális, az nem is érdekes.

Így szinte hetven évet megértem, de nem vagyok képes megérteni, érthetetlen számomra, hogyan fogadható el, miért nézik más (és jó!) szemmel azt a sok szemetet, amit a média naponta termel és zúdít felénk. Évek óta hozzászoktunk, mert „megetették” velünk azokat, amik művészetileg értéktelenek. Hol a régi színház? Fiataljaink jobban ismerik a „manéle-ket“, mint a székely népdalokat, de a televízió segítségével jól ismerik Győzikét, Fekete Pákót, Bunyós Pityut, Ganxsta Zolee-t is. Ők lettek a Kárpát-medence fiataljainak a példaképei! Ezek az úgynevezett „művészek” belopták magukat a lelkükbe. Tetszik nekik, mert ezek a „nóták” a durvaságot, a vulgaritást sugallják. Elfogadtatták, hogy normális a műszáj, műfej, műbőr, műmell, mű…

Ebben az elvadult, durva világban el kéne gondolkozni, hogy a három legnehezebben kimondható dolog a világon a „szeretlek!“, a „bocsáss meg!” és a „kérlek, segíts”! Igaz, hogy most már nagyon nagy a bizonytalanság! Úgy gondolom, mindenkinek szüksége van valakire. Valakire, aki kiutat mutat, hiszen nem vagyunk Münchausenek (a báró, aki az egyik kalandja során megragadta a tarkójánál saját haját, és annál fogva kirántotta önmagát a mocsárból). Szükségünk van valakire, aki kivezet a valótlanságból.

Szükség van a hitre, mert hit nélkül még jobban elszaporodna a bűn, a rongálás, a durvaság. Állítom, nem csak nálunk, de egész Európában nagy baj van. Lehet, hogy most újra elszóltam magam? Jönnek az újabb vádak?

Orbán Barra Gábor, Sepsiszentgyörgy