Titokban fájni

Jönnek tolongva a hívatlan, kéretlen prókátorok meg agitátorok. Bizony, fogadott és busásan megfizetett léleknyomorítók mindnyájan, lejárt vagy ma is érvényes megbízó leveleiket lobogtatva. Pokolian mágikus történés ez Európa, az egykori, a tegnapelőtti Európa életében.

Ne fáradjon, s ne szaladjon senki példákért vissza Rómáig, az ókorig, hiszen megélt és ma is elérhető sebhelyeivel maga a bizonyság a volt kommunista uralom. Rokkant lelkű és testű áldozatai, dagadtra fölgazdagodott fattyadékai ma is szemlélhetők.

Kereng két halántékom között tébolyultan a mai kijelentés is, mely szerint „Európának szüksége van a migrációra”. Nekem, nekünk, kis unokáinknak. És emlékezem arra is, hogyan döntöttek a második világháború előtt meg közvetlenül annak utolsó napjaiban a győztes hatalmak vezérei, egy-egy papírszalvétára vetve boros, vodkás asztalnál, hogy melyik ország kihez, hová tartozzék, mennyire csonkítják s a rablott szajré hová, kihez kerüljön.

A vezérlők végignézték tétlenül Magyarország maradékának újbóli föláldozását 1956-ban. „Európának SZÜKSÉGE volt a békére.” Ma ennek az egykorivá nyöszörödött Európának szerintük szüksége van a tornádóként berontó migrációra.

Soha – Istenem, meddig? – nem felejtem a minapi uniós küldöttek között repesve IGENnel szavazó, kielégülten vigyorogva kalimpáló két hölgy boldog ábrázatát; keményen megfizetett perszónák voltak, dollárzuhany után és alatt. És naponta, óránkét elhangzik, mire, mennyire van szüksége ennek a földrésznek. Hangzik az is, hogy országokat – népeket! embereket! gyermekeket! –, akik nem hajlandók másképp táplálkozni, öltözködni, játszani meg imádkozni, bün-tet-ni kell!

A habzsoló nyugatiak szükségesnek (!) tartották a kommunista uralmat Európától Kubáig, Koreáig. Ma szükségesnek tartják és kötelezőnek százmilliós tömegek befogadását, elszállásolását, elviselését és eltartását. Aki mindezt érti, az sírva búvik el fájni. Pedig ennyi nem elég.