Titokzatos hercegi halál

Mindhiába a tudományok magas szintű fejlettsége, de még ma sem tudjuk, hogy valójában mi is okozta az 1031 augusztusáig egészséges, életerős, hitében is erős, 24 éves férfi, Szent István királyunk fia, Szent Imre herceg halálát. Pont olyan titokzatos, mint szentté avattatója, Szent László király halála: egyszer csak rosszul lett, és pár nap leforgása alatt távozott az élők sorából.

A mi legendáink nem említik Szent Imre herceg halálának okát, csak annyit tudunk, hogy augusztus 24-én hirtelen rosszul lett, ezután az állapota csak egyre rosszabbodott minden gondos orvosi ellátás dacára, valamint a szeptember 2-án bekövetkezett halálát tényként közlik, és azt is, hogy királyi atyja végzetesen ebbe betegedett bele. Ezt a közlést erősiti meg a Szent István életéről szóló Varsói Kódex is: „Imre herceg csak nyolc napig betegeskedett, halálának napja szeptember 2.”

„Külföldön az a téves hír is el volt terjedve Szent Imre haláláról, hogy egy vadkan tépte szét” – közli dr. Karácsony Imre a Szent Imre herceg című életírásában – láthatóan ő sem fogadja el ezt, mint Imre herceg halálának okát. A forrás, amire itt utal, a Hildesheimi Annales, amely szerint vadászaton egy vadkan halálra sebezte a herceget. Pauler Gyula neves történészünk A magyar nemzet története című munkájában, az annales állítását fogadta el hitelesnek. Sajnos, a magyar nemzet szomorú végű vadászatai mögött – lásd a szigetvári hős, Zrínyi Miklós halálát is –, egy bizonyos vadkan képében mindig a német, osztrák nagypolitika alantas cselvetéseit sejthetjük.
Talán Pauler Gyula fenti állásfoglalása gyökerei is itt keresendők, mindannak ellenére, hogy ez ellenkezik a Szent Imre herceg halálára vonatkozó régi magyar krónikás hagyományokkal. Bécs sohasem volt a magyar barátja, hacsak nem most jött el az az idő, midőn a V4-ekkel egyetemben felzárkózni látszik a keresztény Európa védelemére.

Újabb feltételezések alapján egy Vadkan nemzetségnevű besenyő bérgyilkos sebezte halálra a herceget. De hogyan? A lengyel és a magyar források alapján inkább valami módon megmérgezhette. A herceg szándékos félreállításának történeti alapjaként említhető az a tény is, hogy II. Konrád német–római császár (1024–1039) hadjáratot indít a magyarok ellen, hogy őket is hódoltatná, mint a szomszédos országokat. Történészek szerint a magyarokat a győri csatában, 1030 nyarán maga Imre herceg vezette győzelemre. Ezt követően Esztergomban II. Konrád fia, apja tudta nélkül (aki apja halála után III. Henrik néven lett császárrá – 1039–1056), békeszerződést kötött a magyarokkal. E tárgyaláson történészeink Imre herceg részvételét is feltételezik. Tehát világos volt Henrik számára is, hogy Imre királyként sem fog behódolni.
Azt is feltételezik – egy 16. századi bajor történetíró, Aventinus nyomán –, hogy I. István és hitvese, bajor Gizella trónköveteléssel léptek fel Imre herceg javára Konrád fia, Henrikkel szemben. Ez sem zárható ki, mert anyai ágon jogos utódnak számított Imre herceg is. Persze, hogy nem illett a német–római császár hatalmi törekvéseibe egy olyan bajor-magyar ivadék, akinek uralma kapcsán feltételezhető volt, hogy a még nem is olyan régen avar birodalmi részeken maradt avarokban felébresztheti a szunnyadó avar-magyar rokoni tudatot, és akkor… Ez a félelem is kiválthatta német részről a politikai gyilkosságot, amit egy bérenc besenyővel hajtattak végre.
Györffy György és Kristó Gyula történészek nyomán arról értesülünk, hogy a besenyők rátörtek Erdélyre, ahonnan Szent István kiverte őket – ez az István-legendában is szerepel. Tehát a besenyőknek is volt politikai indíttatásuk, hogy István király utódjaként ne egy hadpróbált, keresztény országát megvédeni képes királya legyen a magyaroknak Imre személyében.

Mindezek a történelmi tények Szent Imre herceg halálának okaiként is kezelhetőek. Talán ezáltal egy kissé megvilágíthatják a korai halálának mikéntjét is e felhozott érvek. Csak örülni tudunk annak, hogy itt is, ott is, tegnap is és ma is megemlékeznek a nevezetes királyi családról, annak sarjáról, a mi Gelencénktől Pestszentimréig, másutt is a történészek és maga a magyar nép.

C. Némethi Enikő