Tomori Pál esete a székelyekkel

A székelyek háromkötetes történetében Péterfi Bence ismerteti a betelepedés után kialakult székely társadalom rétegszerkezetét. Idézi Brodarics István, a mohácsi csata történetét megíró korabeli történész véleményét arról, hogy „e harcias és vad nép” – mármint elődeink – közül „senki sem nemes és nem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek meg, akárcsak a svájciak”. A szerző telitalálatnak tartja a svájci szabadparaszti világgal való összehasonlítást. (Milyen kár, hogy jelenük viszont eltérő!)

No de a legjellemzőbb talán épp az a történet, mely a mohácsi vészben elpusztult fővezérrel, Tomori Pállal esett meg, amikor is 1509-ben II. Ulászló magyar király kiküldte, hogy fiának, Lajos hercegnek a születése jogán neki járó ököradót behajtsa a székelyeken. A székelyek különben nem adóztak, de ilyen alkalmakkor minden telek után egy ökröt voltak kötelesek a királynak „ajándékozni” (ökörsütés). Tomori seregére a székelyek vereséget mértek. Oklevél tanúsítja, hogy az ökröket az uralkodó mégis megkapta, Tomori viszont később is neheztelt e „bosszúszomjas népre”, egy levelében írja: „úgy tartják, hogy akit megölnek, az szolgájuk lesz a másvilágon.”

Egy szó mint száz: a kortársak is tisztában voltak azzal, a középkori székelység saját külön jogrendszeréhez körömszakadtáig ragaszkodott (a maiak is példát vehetnének róluk). Hogy ez archaikussá tette társadalmukat és konzerválta az ősi közösségi szabadság elemeit, az bizonyos, így előnyei sem elhanyagolhatók. A kutatás jelen állása szerint már a 15. században komoly társadalmi különbségeknek kellett fennállniuk az amúgy egységesen katonáskodásra kötelezett székelység soraiban. Az adatok szűkös volta nem teszi lehetővé egyelőre ez egyértelmű állásfoglalást, mindenesetre érdekes, hogy Werbőczy István Hármaskönyvében (Tripartitum) a székelyek a magyar, szlavóniai és erdélyi nemesek után szintén nemesként szerepelnek, de míg egy székely vérdíja 25 forint volt, ami egy erdélyi parasztéval egyezett meg, addig egy magyarországi nemesé 200 forint. Igaz, az erdélyi nemesé is csak 66 forintra rúgott. A szerző szerint az ellentmondást eddig nem sikerült feloldani.