Tornádós a jelen történelem

Nyíltan vagy fenyítve, de sosem sunyítva vonulnak fölöttünk a fellegek. És van, van bennem valamelyes félelem, mióta mintha divatba jött volna a tornádó; öregek meg többgyermekesek riadnak, amikor a hírcsatornák dübörögnek, hol mit, hány falut sodort el ez a félelmetes nevű vihar a földről. Ma is megúsztuk valahogy, valamiért.

Hét ágra süt a nap, mondják minálunk. És már ott vagyok suttyomban a falumban, Bordoson, mert az az én szülőföldem akkor is, ha nem ott születtem. A múltkor, jó pár évvel ezelőtt megkeresett egy riporter, meghallván, hogy 23 év után Budapestről haza emigráltam Erdélyországba. Kérte, mennénk el, ők vinnének kocsival egykori lakhelyeinkre, mármint a családunk nyomán, anyánk s apánk után. Eljutottunk Bordosra is, a Csöb-pataka mintha az emlékeimmel csobogna ma is tova. De a ház, amelyben egykor laktunk, sehol. Sose volt olyan közel hozzám addig az elmúlás. A maradék falucska fölött a fehér vakolatot hullató torony. 

Sosem tettem szemrehányást az idők urának, azonban mostanában a magam maradék ideje élesebben figyelmeztet, hogy múlnak ám emitt az én magyar falvaim. Most olvasom dr. Kazár Lajos egyik tanulmányát arról, hol és hogyan keresik a románok manapság őseik vagy vélt őseik nyomát, és nem lelik. Ebbéli törekvéseiket nem akarom hasonlítgatni, mert azok páratlanok. Azt is vallják, hogy Krisztus után a 4–5. században vették fel a kereszténységet, ám annak jele, nyoma sehol. A román történészek szerint azért nyomtalanok, mert a nagy dúlások elől barlangokba menekültek…

Hová menekültek száz év alatt az én magyar fajtársaim a falvainkból? Már akit nem vertek agyon, nem űztek el… Bordost mára elárasztották a cigányok, hát nem volt falunkbeli, aki a felvevő gép s hangszóró elé állhatott volna. Keserű számban a látvány, a tény, a történelmi valóság megfogalmazása, hogy tornádó bizony ez a százegy esztendő emitt, a Kárpátok karjaiban a magyarságnak. Halkan mondom, unokáim meg ne hallják.