Tüntetésecskék csapásán

Két okból is szánalmas kis tüntetésecske, ami Sepsiszentgyörgyön történget március 21-e óta. Részint azért, mert néptüntetés akar lenni napi 15–20 résztvevő román ember zászlózása, forradalmi dalolása. Másrészt szánalmas, mert egy alkalmi, csak Szent György-napján működő színpadnak a város legforgalmasabb pontján való újbóli fölhúzásáért küszködnek.
A színpad megépítését a városi tanács a kultúrház mellé tervezi idén. Hogy mi ebben a sepsiszentgyörgyi kisebbségi románság számára megalázó, azt ők magyarázzák, holott az ünnepnapon ugyanazon a színpadon lépnek fel a magyar csoportok, szereplők is. De hát ez a mi nemzettöbbségi kisebbségünk az élő fába is beleköt, teljesen hiába magyarázzuk szőrmentén, figyelmesen, tapintattal, hogy együtt táncolnak s dalolnak a magyar ünneplőkkel. Leginkább azt magyarázzuk, s magam is azt, hogy munkaidőben és országépítésben IS együtt kellene lennünk, parolázni és koccintani, ahelyett, hogy rikoltoznának az egy színű, a kései hó ellen is.
Az innenső járdáról nézve szánalmas az egész dolog, és a nemzeti lobogójuk is úgy kallódik a lucskos hólé fölött kézről-kézre csombolyítva, hogy azt kellene megvédeni inkább a sárlétől. Maga a jelenség meg a szándék számunkra, magyarok számára inkább tragikus, amennyiben mindent föltételezni e tüntetésecskék csapásán. A nyamvadt színpadot gyászolják vicogva, nevetgélve, miközben a marosvásárhelyi román újságíró, Lazar Ladariu túlbuzgóságban fulladozó nacionalizmusával ujjong, hogy „la loc comanda!”, azaz leállították legfelsőbb szinten a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnázium létezését. Mert magyar volt, a katolikus egyházé. Mondanám a tucatnyi román tüntetőnek: március vége felé vagyunk, állítsák le a havazást is, a mindenségit!
Egy szegény és egyre szegényebb országnak nem iskolák ellen kellene hadat viselnie hazai földön, és nem színpadocskák deszkáiról dicsőíteni önmagát, hanem megépíteni az utakat egymás felé, hidakat a szakadékok fölött…