Újabb provokáció

A tömegek bizonyos cél érdekében való félrevezetése és felhasználása már az ókorban is részét képezte a hatalmat megtartani, vagy megszerezni akaró erők eszköztárának. Végrehajtói pedig a mindenkori titkosszolgálatok voltak. Ők ugyanis tudták, hogy a nehéz sorsban lévő és ebből kifolyólag elégedetlen egyént könnyű tűzbe hozni. Csupán hangadókra van szükség, akik a vélt vagy valós sérelmeket felnagyítva a kiszemelt áldozat(ok) ellen lázítanak.

Nincs ez másképp napjainkban sem, sőt, a technika fejlődése megkönnyítette az emberek befolyásolását, hiszen a televíziós csatornákon, valamint a világhálón pillanatok alatt el lehet juttatni egy bizonyos hírt a társadalom bármely rétegéhez. És kellő ismétlés esetén ennek tartalma még akkor is beégeti magát a köztudatba, ha nincs köze a valósághoz. A folyamatosan tényként emlegetett hazugság ugyanis idővel igazsággá szépül, amint azt az úzvölgyi magyar haditemető meggyalázása is ékesen bizonyítja. Így válhatott a magyar katonai sírkert képzeletbeli román hősök valósnak tartott nyughelyévé.

Ráadásul a ferdítés és történelemhamisítás tovább folytatódik, hiszen bizonyos közösségi oldalakon és a média egy részében futótűzként terjed, hogy egy román katona földi maradványaira találtak az úzvölgyi katonai temető közelében. Hiába hívta fel a figyelmet néhány, a témához többé-kevésbé értő, hogy a bizonyítékként megörökített csontok állati eredetűek, illetve a fényképeken látható felszerelés és fegyverzet jellege idegen hadseregre utal, a hazugság tovább gyűrűzik térben és időben.

Hatására jóhiszemű románok ezrei készülnek újra az Úzvölgyébe, hogy méltóképpen adózzanak az ott elhantolt román katonák emlékének, miközben a magyarok kegyeletsértésként élik ezt meg. Tovább növekszik tehát a magyar–román ellentét, közös ellenségeink legnagyobb örömére, akik ugrásra készen várják egy konfliktus kirobbanását, hogy rendcsinálás ürügyén beavatkozhassanak. Hiányzik ez valakinek?