Ünnepek és gyásznapok

Ki vitatja, hogy a románoknak és az állam hatóságainak joga és kötelessége megünnepelni a maguk nemzeti napját?

Ki vitatja, hogy azt az ünnepet, miként a himnuszt is a parlament többségi szavazással választotta, amikor a „divatból kiment” rendszer eltakarításakor újat kellett választani?

Ki vitatja, hogy az akkor megfontolandó szempontok között szóba kellett jönnie annak is, mennyire lesz az az ünnep valamennyi román állampolgár által fenntartások nélkül megülhető, azaz mennyire lesz képes az ország különböző nemzetiségű lakosait hazájuk szeretetére hangolnia?

Ki vitatja, hogy az akkori választás ilyen értelemben egyoldalú döntés volt, hiszen ahhoz azok, akiket a trianoni döntés többségi helyzetből kisebbségibe döntött s emiatt száz éve joghiányos sorban élnek, nem járulhattak hozzá?

Ki vitatja, hogy egyoldalúságán túl e választás kimondottan kárörömöt is kifejez, és nem minősül baráti gesztusnak e leszakított nemzetrész iránt?

Ki vitatja, hogy a valamikori Nagy-Románia, mely lakosságának harmada volt 1930-ban nem román nemzetiségű, és a kommunista diktatúra idején mindent megtett a hatalom — elnyomás, elüldözés, embervásár, erőszakos beolvasztás stb.—, hogy a lakosságot etnikailag is homogenizálja, s hogy e politika komoly sikereket mutathatott fel, miként a mai statisztikák bizonyítják (2011-ben a többségiek 88,6 %-ot tettek ki)?

Ezek után ítélje meg ki-ki maga, ha az ünnep megválasztása politikai irányultságot is jelez, mit tükröz a legutóbbi.

Erre bárki megkérdezheti: ön milyen ünnepet ülne meg? Én például, a nagy népveszteségre való tekintettel, egy Hazahívó Szó – különbség nélkül mindenki hazatérését programszerűen támogató politika meghirdetését (ennek komoly belpolitikai előfeltételei kellene legyenek) – elhangzásának eseményét tudnám román zászló lobogtatásával is ünnepelni, de más közös cél is kitűzhető. Ki hiszi, hogy ne lennének közös céljaink?