Üzenet az Úz völgyéből

Mindig kétkedve fogadtam a fenntartható fejlődésről, a folyamatos gazdasági növekedésről szóló kijelentéseket, és soha nem hittem azoknak az előrejelzéseknek, amelyek ötven–száz esztendőre előre megjósolták a Föld lakosságszámának alakulását. Sokan régóta érzik, kevesebben mondják is, hogy az emberiség azzal a magatartással, ami jellemző rá, a vesztébe rohan.

A legtöbb ember sajnos nincs tudatában annak, hogy több mint kétezer esztendeje kegyelmi állapotban élünk. Mert csak égi kegyelem eredményeként van még éltető levegőnk, iható vizünk és élelmet termő földünk. A magát bölcsként meghatározó, önhitt és nagyravágyó, mindent magának akaró ember e kegyelem nélkül már rég elpusztította volna magát.

Most le vagyunk állítva. A világűrt hódító ember kapott egy utolsónak tűnő lehetőséget arra, hogy irányt váltson, hogy a tömegek által kitaposott széles útról a fény felé vezető keskeny ösvényre térjen. Ez a kényszerpihenő lehetőség arra, hogy erősödjön bennünk a szeretet, hogy lemondjunk olyan dolgokról, amikre lényegében nincs is szükségünk, hogy feltámadjon bennünk az alázat, hogy újból értékké váljon a munka.

Jelenleg csend van. Kérdés, hogy ebben a drámai, várakozással és ugyanakkor félelemmel teli csendben képesek vagyunk-e meghallani a bennünket hívó hangot? Akinek van füle, hallja!

Hamarosan megszűnik a kényszerű bezártság. Kérdés, hogy ki-ki ugyanott és ugyanazt akarja-e folytatni, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyta. Ha az emberek többsége ugyanarra vágyik, amit eddig megszokott, és amitől egy időre megfosztották, akkor nem lesz több kegyelem, s jönnek az újabb és újabb csapások. Ha viszont ez a figyelmeztetés sokakban eredményez változást, akkor még megváltozhat, s szebb lehet ez a világ.

Ébresztő, emberek!

Sepsiszéki Nagy Balázs, Csinód