Úzvölgyi fóliázás

Végre valaki keményen az asztalra csapott, és megmutatta, hogy nem lehet akármit csinálni a magyar hősök temetőjében – olvasni a közösségi hálón a támogató hozzászólásokat ahhoz, hogy egy meglehetősen szűk csoport, talán három ember, akik közül – úgy tűnik – az egyik Bécsben, egy másik Budapesten él, fekete zsákokkal takarta le a magyar hősök úzvölgyi temetőjében felállított román betonkereszteket.

Valóban? Erre volt vajon szükség? Eredményes cselekedet volt, az kétségtelen. Ezzel ugyanis sikerült nagyjából mindent megsemmisíteni, amit a magyar fél eddig elért. Lehet vitatni, persze, hogy elég korán, megfelelő módon léptek-e fel a magyar önkormányzatok és politikusok (hónapokkal korábban is lehetett volna, és miért területi vitára szűkítjük a történetet, miért nem hivatkozunk a katonai sírokat védő nemzetközi egyezményekre), de egy dolog biztos: jó irányba terelték a dolgokat. Ennek csalhatatlan jele: annyira nem volt igazuk, és annyira tiszta volt a magyar fél álláspontja, hogy a román sajtó hallgatott róla, mint a kuka.

Na, most nem hallgat, hiszen olyan szép magas labdát adtunk fel, hogy az magától is úgy esik, hogy nehéz kivédeni. Mert nekik innen kezdődik a történet, hogy „szemeteszsákokkal” letakarták a román hősök keresztjeit. Mert az most már többé senkit sem érdekel, hogy a keresztek mikor és hogyan kerültek oda. Immár nem az a vita tárgya, hogy hány hazai törvényt és nemzetközi egyezményt szegett meg a dormánfalvi önkormányzat, hanem jó okuk van sértettnek lenni, mert „meggyalázták a román hősök emlékét”. Immár nem vagyunk abban a helyzetben, hogy számon kérjünk, hanem még mi magyarázkodunk, és ismét azon a szinten vagyunk, hogy ki ütött vissza az elvadult verekedésben.

Amúgy az akciót azzal balliberális lövétei hölggyel hozzák kapcsolatba, aki Tusnádfürdőn is botrányba keveredett, amikor megpróbálta kifütyülni Orbán Viktor miniszterelnököt. Akkor kinek is használ a „nagymagyar” hőstett? Az ilyenre mondják: a barátaimtól ments meg, Istenem, mert az ellenségeimmel elbánok magam is.