Várjuk ki a végét?

Nem konzervatívak, hanem maradiak vagyunk, néha már túlzottan is balkániak, akiket könnyedén megvezetnek a politika, a vallás és a nacionalizmus által. Félünk mindentől, ami idegen, és ellenséget látunk minden más nemzetben. Szeretünk okoskodni, de legtöbb esetben földink fiai olyan buták, hogy két mondatot nem tudnak leírni helyesen. Szeretjük a mellveregetést, de a legtöbbünknek egy modortalan román rendőrrel való találkozáskor már összeszorul a gyomra. És még lehetne sorolni.

Szerencse a szerencsétlenségünkben, hogy pont ez a fajta elzártságunk, maradiságunk az, ami megóv minket a Nyugaton burjánzó vad liberalizmustól. Mi itt legyünk olyanok, amilyenek, de legalább nem kell attól tartanunk, hogy valamelyik politikusunknak megviszket, és holnaptól szülő-1 és szülő-2 néven kell az iskolanaplóba beírni az anyát és az apát. Mifelénk az a politikus, aki ilyesmire vetemedne, örökre búcsút mondhatna a karrierjének, legyen az magyar vagy román. Mi zárkózottabbak vagyunk, de hozzánk hasonlóan zárkózottak a románok is. És most nem az egyházakat szeretném dicsérni, de jelentős szerepük van ezen mentalitás kialakításában.

Szóval mi egyelőre fellégezhetünk, minket nem érint ez a fajta liberális nyavalya, mint ahogy a migránskérdés sem. Nekünk megvannak a korrupt politikusaink, az elszúrt oktatásügyünk, mely vesztesek nemzedékét ontja az iskolapadokból, a minimálbérünk, és az, hogy ráadásul magyarok vagyunk, ami a többségi nemzetnek egyre inkább szúrja a szemét… Mondanám, hogy dőljünk hátra, és nézzük, mivé alakul Európa, de talán jobban tennénk, ha a saját házunk táján tennénk rendet. Először. S aztán majd jöhet a vén Európa…

Szabó István, Kézdivásárhely

A levelek tartalma nem föltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.