Verselemzés helyett

Amikor Sántha Attila barátom belépett a szerkesztőségbe legújabb kötetével, kissé összeszorult a gyomrom. Ha egy szerző ugyanis az újságíró kezébe nyomja saját művét, amit ráadásul holnap mutatnak be első ízben, általában elvárja, hogy írjon is róla valamit.

Nem, nem az írással van bajom, hanem a versekkel. Illetve a versekkel sincs bajom, csak túlságosan is beszédes példája vagyok a Walter kollégám által hosszú évekkel ezelőtt felállított szindrómának, miszerint mindenki költőnek születik, csak van, aki idejében kigyógyul belőle. Nos, én nemcsak kigyógyultam, de a verselemzéskor sem éreztem magam soha elememben.

Aztán az Ágtól ágig-ba belelapozva hamar megnyugodtam. Bár első olvasatra olybá tűnik, és ez szerepel a frontján is, tulajdonképpen nem is verseket tartalmaz, hanem olyan történeteket, amelyeket – vagy hozzá hasonlókat – ifjabb koromban magam is hallottam vagy hallhattam volna, ha jobban odafigyelek nagyapám, anyám, keresztapám meséire. És nemcsak azért, mert a szerzőhöz hasonlóan én is csernátoni származású vagyok: hányunk nagyapja járta meg a világháborút, jött vissza a szovjet a hadifogságból; hány nagynéni kényszerült szolgálni a ’47-es szárazság idején; hány dédanya mondogatta, „fiam, vasárnap ne dolgozz, mert megver az Isten”, hány testvér „ment, mert vitték, tizennyolc évesen”; hány édesanya idézte fel, hogy mennyi „ideig ették a fakérget, de úgyes sok volt száj…”

Mindnyájunk történetei, de Sántha Attila le is jegyezte, meg is formálta ezeket, és erősen jól tette – az egész családfáját ágtól ágig végigbogarászva, a strófákat régi, megfakult fényképekkel tagolva. „Hét emberöltő eseményei elevenednek meg a kötetben – írja –, régi emberek jönnek elő, s akikről sok esetben semmi egyéb nem maradt fenn.” Nekem egy leültömben sikerült végigolvasnom, s a végén sajnáltam, hogy száz oldal sem kerekedett ki belőle. „Éreztem, valami bevégeztetett, és semmi sem kezdődött el…”

De hátha lesz folytatása!