Verssel ölik a vírust

Melyik cipőm vegyem? És miért kell ezen a derűsen mosakodó reggelen mindenből döntést kényszeríteni?

Világosan emlékszem, minden teremben hölgyek, égkék egyenruhában, vártak oltásra engem is. És nem lehetek még felsorolás legelején sem egymagam. Olvasó nélkül fakanalat sem érek. Azok az orvosok, segédeik figyelmesek voltak mindkét előző esetben. A harmadik, a mai reggel s a rálombozó délelőtti az Isten igaza.

Természetesen gyalog. Félcipő fényes, magam kissé éhes, de majd beoltogatás után eszünk. Első oltásra a fiam szaladt el velem, kocsival. Én aggódtam, hogy esetleg nyelvzavarom lenne, mert egy szót sem értek a hivatalos, oldalnyi román szövegből. Másodszor már egyedül. És most a harmadik, a magam égbe nyúlkáló, abszolút igaza lesz. Mért ne lenne nekem igazam végedes utolsó csepp oltóanyagig?!

A tiszta kórtermek szinte világítanak kifelé a Dália utcára. Olyan könnyedén jön három égszínkék szépség, mintha a születésnapjuk buliján fogadnának.

– Erre, igen, nézzük a listát… Megvan! Tegnap járt le…

– Mi… miről késtem?

– Semmi, semmi, tegnap a második oltástól az idő, ma már szabad.

– És minden szabad? Akkor hol kezdjük?

 – Amott a másik teremben.

Én sajnálkozom derűsen, hogy ott olyan sokan vannak, mi ketten ellennénk emitt is… Ekkor rebben elénk egy fiatal, 18 és fél éves nő szerintem, óbégat, kék maszk a szép arcán, miért nem jött hozzánk… És ekkor áll szintén – mint mindenki – maszkkal az arcán elénk egy valóságos szépség, mint jelenség. Két édes (lehet) ujjával másfél milliméternyit igazít a maszkon: – Nem ismer meg engem? Egy másik, szintén kék menyasszonynak öltözve, rám lő: Költőknek egy oltás egy vers. Mindenki nevet, akár a tiszta lánytenyerek, én meg repülni szeretnék vélük együtt valamerre. Dehogynem, száz közül is megismerném. Vers, itt, milyen nyelven? Jó, de vegyek levegőt innen, a tiszta közösből… A négy teremben egy szó sincs. Mindenki hallgat engem a harmadik oltáskor, frissen, üdén, mint a ma szedett spenót meg orgona. „Kis kenyerem szomorodik… Étvágytalan délbe űznek játékos hatalmak…”

Ilyen sikerem sosem talán. Mondtam, rendkívüli helyzetben maszkkal is lehet csókolászni. Tizenkét lány tenyerén mondtam a versem és vinnyogva menekült ki a vírus a városból is, ki, ki, tova pokolra a lírai oltásoktól.