Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Azt, hogy milyen veszélyeket rejteget a tanügyminisztérium legújabb kezdeményezése, már az intézkedés gyakorlatba ültetése előtt is tudjuk. A következményekkel később találkoznánk, esetleg pár év, de talán pár évtized múlva. Ezzel tisztában vannak azok, akik pályájuk során ehhez hasonló „újításokkal” jócskán találkoztak.
Az az igazság, hogy a román nyelv oktatása vonatkozásában legalábbis az ötvenes évek iskolapolitikája boldog békeidőnek tűnik a mostanihoz képest. Valószínű, akkor is sok mindennek meg kellett felelnie annak, aki az állam nyelvét oktatta. A legdrasztikusabb a diákok számára az volt, amikor iskolánkban bevezették, hogy hetente egy nap mindenki románul beszélt szünetekben. Aki volt diák, elképzelheti, mennyi humoros történet forrása lehetett. Ehhez hasonló volt, amikor az oroszt tanító, rendkívül közkedvelt tanító úr nem kötelezte, de elvárta, hogy találkozáskor oroszul köszöntsük. Aztán jött a megdöbbentő intézkedés: egyik tanévről a másikra, a nyári vakáció alatt a szakiskolákban megszűnt a magyar nyelvű szakoktatás, s barátaink elkeseredve mesélték, hogy kedves mestereik ősszel románul köszöntötték a szakórákon. Elképzelhető, milyen „sikeres” lehetett a szakma oktatása. És ez később is így volt.
A megyésítés után a Megyei Tükörben számtalan esetben szóvá tettük ezt a fonák helyzetet, gyűléseken is voltak, akik szólni mertek a magyar nyelvű szakoktatás érdekében. A frappáns érv a román nyelvű oktatás mellett az egyik rangos megyei értekezleten hangzott el, magyarul nyilván az egyik „hozzáértő” szájából – mert hozzáértők akkor is akadtak köreinkben is –, hogy mi történik, ha a tizedik emeleten dolgozó – akkor kezdtek épülni ezek a magas épületek – lekiált az állványról, hogy küldjenek fel egy fejszét, s helyette kalapácsot küldenek? Ezzel a bölcs kérdéssel akkor, pillanatnyilag le is zárult a magyar nyelvű szakoktatás körüli „vita”.
A nyolcvanas években aztán tovább bővült a román nyelv elsajátíttatásáért vívott küzdelem. Roppant okos felső intézkedésre iskoláinkat ellepték a román szaktanárok az V–VIII. osztályokban. Sutba kerültek a magyar tannyelvű matematika, fizika, kémia és egyéb tankönyvek, megérkeztek a román tannyelvűek, és azok is ott maradtak a polcon. Volt olyan tanintézet a megyében, ahol csak a magyartanár és a tornatanár volt magyar, ő volt az igazgató. Alkalmam adódott nem egyszer, hogy szót váltsak idevezényelt pedagógusokkal. Lehangoló volt a helyzetük. Különösen megmaradt emlékezetemben a Magyarhermányba küldött matektanárnő siránkozása, valahonnan Krajova mellől származott, friss végzős, aki addig még magyart sem látott, nemhogy magyar gyerekeket tanítson, s éppen számtanra. Persze, mihelyt a fordulat megtörtént, azonnal meg is „szökött” állomáshelyéről. Mint annyian mások. És csodák csodája: sokan közülük még vissza-visszajártak, mert azért barátságok kötődtek, tetszett sokuknak az itteniek vendégszeretete, kedvessége, a körülmények, s persze, a gyerekek, akikkel azért meg lehetett találni a közös nyelvet, de nem a számtan vagy fizika javára. Az leginkább tabu maradt.
A nyáron pótérettségiztetni küldtek Pitești-re. Az iskola igazgatónője üzent, nehogy elmenjünk, mert beszélni szeretne velünk. Kiderült, hogy a Mikóban tanított annak idején, s megmaradtak a szép emlékek. Román szakos, s a korabeli tanárokat név szerint említette, s lelkünkre kötötte, mondjuk meg, milyen jól érezte magát nálunk.
A mostani „újítás” nem egyéb újabb próbálkozásnál valamiért, amit nem fogalmaznak meg, de mi jól tudjuk, mi lehet az. Nincs amiért magyarázgatni, hogy ez nem a román nyelv elsajátításának ügyét szolgálja. Visszakanyarodva a magyarhermányi példához: a falu magyar gyerekei bizony egy fikarcnyival sem beszéltek jobban románul, mint korábban.