Virágom, csapatom

Igazán nem esett nehezére senkinek észrevenni, miben különbözött a szombati sepsiszentgyörgyi labdarúgó-mérkőzés közhangulata a sok más helyen megszokottól. Gondolok itt és most például a budapesti Ferencváros–Újpest mindent felforgató, metrót is leállító, eszeveszett őrjöngéseire; na jó, mondjam azt, hogy azok a 90-es évek rettegett élményhalmazai voltak… Akár Bukarestben egy-egy nemzetközi mérkőzés…

De itt van ez a mi szerény, kis stadionunk, igazán nem világverők járnak erre. De nem is koszttal, bunkókkal várják a vendéget se a pályán, se a sörözőben egy-egy győzelem vagy kudarc után. Igazán megmelegedhetett még a sör, a fagylalt is a szánkban, hallván messziről, hogy változott a tömeghangulat. Itt nem anyáznak már, nem süvöltenek a bedobált tárgyak, nem üvölti az elgáncsolt játékos felé a nép, az isten adta nép, hogy „földet reá!” Miféle tapasztalatai és tapasztalataink voltak s vannak ma is székelyföldi vagy magyarországi csapatok viaskodásait kísérő hangzavarokból, azt nem sorolom. Talán csak annyit, hogy az egykori híres riporter, Ţopescu magyarok iránti gyűlölete nem ismert sem bírót, sem játékost, sem határokat. Akkoriban kutyákat is neveztek el Topi – Copinak Székelyföldön.

Ezen a kora tavaszi napon Sepsiszentgyörgy stadionjában a szurkolók egyre-másra énekelték a székely népdalokat. Mert hogy a mostani nemzetiségi elnyomásban – súlyosabb bizony ez, mint Ţopescuék idején – a nép a magáét dalolva figyel és figyelmezteti játékosait is. Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom…

Árad bizony erre a sportolók reménye is, úgy gondolom. Jobban illik virágokat bedobálni, mint követ, sörös üveget, szitkokat. Megértük, megértem. Amikor a Textil a B-osztályba került, innen karavánokkal, a szerkesztőség kocsijával, mindennel mentünk a csapat után. Kicsit félve is, úgy is volt. Most jó volt látni a Sepsi nevet táblákon, tévében. És győztünk 3 góllal a román csapat fölött. Ki tudja, még mit hoz kéréseinkre a tavaszi szél, virágunk, virágom?!