Zászlónk nyelére írva

Százszor is áldott pünkösd ünnepétől alig négy napra úgy forgolódunk Trianon rémálmában, mintha ma történt volna a nemzetközi aljasság csimborasszója. Száz éve égették magyar bőrünk alá és házaink, hegyeink fölé az égre is az ítéletüket, mely szerint nincs királyi Magyarország többé, csak egy maréknyi, egy vakarúnyi, s abban hely sincs sírnunk a Kárpátok alatt.

Jellemben és lélekben fogyatékos ellenségeink tudták, ó, nagyon is tudták már az első világháború előtt saját szándékuk és döntéseik nyomán, hogy Magyarországnak annyi, azt is tudták és úgy akarták Clemenceau-ék, és a náluk is nagyobbak, hogy a mi hazánk porlik, mint a szikla. És hogy majd csak belenyugszunk, s ha nem, akkor annyi. II. Miklós orosz cár például úgy vett részt Magyarország szétosztogatásában, hogy az a cári birodalom öngyilkosságát, a cárnak és családjának lemészároltatását is jelentette egyben. Mert meglett ám a lenini szovjet birodalom, aztán ott nem fontolgatták a kivégzését se cárnak, se antikommunistának.

Kellett-e feketébb s ocsmányabb színösszetétel a Duna–Tisza világára, ahol már repesve készült Kun Béla – nemzetiségét most hagyjuk – a hatalomra? Annyi magyar vér lemosására kellett volna mind a négy folyó. A Budapestre is minden gátlás nélkül betörő, civil tömegek mészárlására szakosodott román hadsereg kifosztotta még a perselyeket is. A dicsőket az Amerikai Egyesült Államok megbízott főtisztje, Bandholtz tábornok ostorral pallotta-takarította ki a Nemzeti Múzeumból, ahonnan a műkincseket akarták elszállítani Romániába.

Az Igaz-angyal az igazság színét se mutatta Trianon s az oda meghívott, beengedett népség azon a gyülevész tárgyalásán, amelyre be se engedtek egyetlen magyar képviselőt sem. Clemenceau, elnöke a gyülevész gyülekezetnek, a föld színéről is eltakarította volna Magyarországot, ugyanis a fiát egy magyar hölgy vette semmibe, akár a papa a magyar nemzetet. A düh az ördög temperamentuma.

Románia sem pünkösdi királyságként kezelte rabló lehetőségeit. Ma sem. A mindenséggel mérné magát, ám száz év alatt, Trianon vad pogány döntése óta arra sem futott Bukarestnek, hogy betartsa legalább a saját törvényeit.

Maradunk magyarokként mindörökre. Egy állítólag izlandi közmondást idézek magunk elé. „Ha igazad van, az egyik kezedben ott legyen a kardod!”