Zátonyon az igazság

Most harminc éve még veszettül tudtam bízni a világ jobbításában; az is volt, aki bízott bennem. Most abban se bízom, hogy megérem (16 nap) az orvosi fogadást, amelyre előjegyeztettem magam, itthon. Vannak abszolút kategóriák a gondolkodásban. Ilyen az igazmondás. Elesett népek sorsa a viszonylagosság, az esetlegesség veteményes kertje.

Harminc éve lettem üzemi újságíró Budapesten, az volt az első állomásom rögvest, amikor az emigrációmba megérkeztem. Pesten, a hajógyár lapjánál vállaltam újságírói munkát. Nem én voltam az egyetlen költő, író abban a sorban, azaz üzemi lapnál. Azt se tudtam még, mi az a sója. Vízparti terület, amelyen megépítik a hajót, onnan csúsztatják a vízre, elemébe. Három hónap után hívott az Esti Hírlap, hívtak több helyre, mentem és írtam, írtam a magamét meg a székelyekét.

Emlékiratot sose írtam, tudván, hogy az igazat sosem fogják sehol közölni. Hát éltem a magam s nemzetem elsikkasztott igazán és igazát.

Harminc éve kezdett remegni érezhetően a talaj a leggonoszabb, a kommunista rendszer alatt. Benne és körötte sarjadt a remény. Az az igazság, hogy sosem voltam olyan közel a világmegváltoztatás élményéhez, a nemzeti megszabaduláséhoz, mint akkor. Bármerre fordultam, ott volt a fénycsóva. És ami fontos volt hivatásom, illetve jómagam számára is, hogy a kommunista rendszer érezte ingatagságát, tehát közölt a kormánylap (Népszabadság) is, igen a nemzeti oldalon a Magyar Nemzet, a rajongóan nemzeti Népszava, a Film, színház, muzsika és sok más lap, folyóirat.

Az ellen(ség)zék hamar észbekapott. Hamarább rántott kardot, s rakott rejtett aknákat, mint a győzelemre hivatott nemzeti oldal. Nem, távolról se merengő, inkább aggódó félelem mondatja velem mindezeket. Hiszen az aggodalom örök, még a győzelmecskék idején is. Figyeljük Románia sikereit. Ne rajtunk győzzön, hanem önmagán!

Ma Erdélyországban ül mellém a gond, nem is riasztom el. Mutatom az arcom a nemzeti gyűlölködőknek. – 1989-ben is, ma is a közös győzelmet hirdettük. De a ti igazságotok újból eltöpörödött.